Jump to content

Savanyú a szőlő vagy töpörödik a citrom?

Érdekes, hogy soha semmi nem mozgatta meg annyira a műemlékvédelem szakmai közösségét, mint az ez évi egyik Citrom-díj. A műemlék-tulajdonosok, kezelők segítség nélkül maradhatnak, a műemlékvédelem több évtizede zajló szervezeti átalakulásai, talajt vesztettsége, nélkülözhetetlen segédtudományainak - szakterületeinek - eróziója nem keltett olyan visszhangot, mint az idei Citrom-díj. Ráadásul a díj odaítélésének sem az eredendő oka váltott ki különböző előjelű reakciókat, hanem a füzéri vár helyreállításával kapcsolatos elvi viták kerültek – a laudáció lényegével szemben – ismét előtérbe. (Ezért erős felindultságában gyorsan egy Savanyú Szőlő válasz-díjjal viszonozta Füzér település polgármestere a Citrom-díjban megjelenő véleményt.)

A Citrom-díj lehet, hogy nem a legszerencsésebb megnevezés (kicsit későn, de egyik kollégánk a Szomorú fűz díj elnevezést találta volna illendőbbnek), de alapgondolata, amely szerint azokra a társadalmi jelenségekre hívja fel a figyelmet, amelyek a legtöbbet ártanak épített és még meglévő történeti értékeinknek, sajnos nagyon is fontos. Az alapítói szándék szerint épület vagy személy soha nem „érdemelheti” ki e díjat, hanem mindig egy jelenség, ami általában valaminek a következménye. Természetesen volt már olyan a díj történetében, hogy megbántottnak és önmagukat érintettnek érzettek jelentkeztek. Ilyenkor hosszas beszélgetés után még jobban kiviláglott, hogy milyen természetellenes körülmények és feltételek hátterével született a „végeredmény”, amin tükröződik a visszásság.

A díj ellentmondása, hogy a látható, azaz a megnevezett épület az okozat, a díjat azonban maga a kiváltó ok érdemli ki. A díjat az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottsága hozta létre és alapítása évében túlságosan is nagy sajtó figyelmet kapott, mert szenzáció jellegű hírként jelenhetett meg a döntés. A sajtó számára kevéssé bizonyult értékes hírnek a legjobb helyreállításokat elismerő ICOMOS-Díj, vagy pedig a Példaadó Műemlékgondozásért Díj. Emlékszünk olyan Műemléki Világnapra is, amikor azért nem jelent meg semmi díjainkról, mert az egyik legjelentősebb sajtóorgánumunk csak a Citrom-díjról lett volna hajlandó tájékoztatást adni. Sajnálatos tényként állapíthatjuk meg, hogy az ICOMOS-Díjnak és a Példaadó Műemlékgondozás Díjnak nincs, csupán a Citrom-díjnak van szakterületünkön kívülről jövő visszhangja. Sajnos a szakmai értékelésnek ma ez az az egyetlen formája, amely, néha átlépve a nem szakmai közönség inger-küszöbét is, visszajelzést nyújthat a szakmai kérdések fogadásáról is.

Az egyik idei Citrom-díj miatt ismét előtérbe került a rekonstrukció kérdése. Ezzel kapcsolatban már sokszor kifejtette az ICOMOS a véleményét. Aki ismeri az előzményeket és a korábbi nyilatkozatokat, abban fel sem merülhetett, hogy önmagában ezt a kérdést érdemes újra felszínre hozni. A helyzetnek az aktualitását pontosan az adta, hogy egy – a kiváló és valóban kimagasló építészeti alkotásokat elismerő – díj most kiterjesztett kategóriában éppen a megkérdőjelezhető program megvalósulását állítja példának. Még ennél is elgondolkoztatóbb, hogy indoklásában a rekonstrukcióval együtt járó minden szakmai és etikai kétség félretolását, figyelmen kívül hagyását erénynek állítja be! A reagálások ugyan nem teljesen mentesek a személyeskedő, minősítő felhangoktól sem, annak ellenére, hogy a Citrom-díjat odaítélő (nemcsak az ICOMOS MNB képviselőiből álló) bizottságot soha nem személyes indíttatás vezeti. Egyedül azok a nemzetközi elvek ismeretén és alkalmazásán álló megfontolások irányítják, amelyek ugyan maguk is változnak-alakulnak a világunkat általában is jellemző változásokhoz hasonlóan, de a meglévő értékek megőrzésének mindenek előtti fontosságát azonban változatlanul elsődlegesnek tekintik! A műemlékvédelem szervezeti átalakulásával összefüggő szétaprózódásának következtében előállt – remélhetőleg átmeneti – zavarodottságot, elbizonytalanodást jól példázza az elvek és gyakorlat terén megmutatkozó mai helyzet, amelynek okait, következményeit és lehetséges megoldását más alkalommal érdemes lenne részleteiben is elemezni.

A kialakult vita tárgyilagossága érdekében érdemes rögzíteni, hogy a műemlékvédelemtől nem teljesen idegen a rekonstrukció fogalma és a gyakorlata sem. Jobb esetben tévedés, rosszabb esetben szándékos ferdítés úgy beállítani a rekonstrukció kérdését, mintha minden esete egyforma lenne. Mint minden más eszköznek, a rekonstrukciónak is megvannak az elvi alapon körvonalazott, jól értelmezhető lehetséges határai. Ennek ismerete különösen fontos akkor, amikor fizikai valóságában megvalósuló, azaz megépített rekonstrukcióról beszélünk. Közismert dolog, hogy a legfelkészültebb szakemberek – építészek, régészek, művészettörténészek – foglalkoznak töredékesen fennmaradt alkotások elvi rekonstrukciójával. Ez a munka komoly szakmai tudást, tájékozottságot és elmélyülést igénylő, látványos feltételezésekhez vezető dokumentumokat eredményezhet, amelyek közül sok joggal lehet nagy elismeréssel elfogadott tudományos értekezés. Azonban ezek a munkák másképp jelenek meg papíron és másképp az eredeti információt hordozó maradványokra rátelepedve, az elképzelt eredeti-teljességet megjeleníteni kívánó formában és méretében megépítve. Egészen más felelőssége van a rekonstrukció e két különböző formájának. Az elvi rekonstrukciót a későbbi kutatási eredmények átírhatják, a megépített rekonstrukciót viszont gyakorlatilag már nem. Nem vitatható, hogy a megismerhetőség korlátain belül lehet és kell is szakmai vitát folytatni és lehet, sőt érdemes is különféle véleményeket ütköztetni. Az építészet szerepvállalása e téren azonban különös felelősség. Az írott megjelenés egy személyhez, szakemberhez (építészhez, tudós kutatóhoz) kötődő vélemény, a kőben-téglában rögzített változat viszont egy (többé vagy kevésbé) szubjektív véleményt jelenít meg objektív, fizikailag létező valóságként.

Ezért a rekonstrukció és különösen annak mértéke nem csak szakmai, hanem komoly etikai kérdés is. Kérdés tehát,

-    Hogyan kívánjuk történeti értékeinket bemutatni - Olyannak, amilyenek voltak, vagy olyannak, amilyenek mai elképzelésünk szerint szerettük volna, hogy legyenek? Többféle elméleti rekonstrukciós elképzelés alapján meg szabad-e építeni az egyik változatot, és ha igen, akkor miért nem egy másik, hasonlóan valószínű változatot?


-    Az egyediséget, különösséget, annak visszaállítására törekvő, de azzal értelemszerűen éppen ellentétes módszer, az analógiákat kereső és alkalmazó „helyreállítás”-nak nevezett rekonstruktív kiépítés mit kíván helyreállítani?


-    A feltételezésen alapuló, vagy akár a csak valószínűsíthető, az eredeti értelmezésén túllépő hajdan volt stílushoz igazodni szándékozó rekonstruktív kiépítés miben és hogyan szolgálja az eredeti érték bemutatását?


-    Ha minden megépíthető, ami hihető, akkor mire vonatkozik a „nem hamisítani” szakmai felelőssége – mi a hihető és a szemfényvesztés között a különbség, a rézgyűrű aranyként árusítható?


-    Történeti és kutatási eredményeinken alapuló ismereteinken túl szabad-e érzelmeinknek engedve visszamenőlegesen történelmet építeni?


-    Visszafordíthatatlanul át lehet-e írni mai olvasatunkkal az eredeti maradványokat – megakadályozva a későbbi értelmezés lehetőségét?


-    Mai építészetnek tekinthető-e elmúlt történeti kor építéstechnikájának kizárólagos alkalmazása?


-    Ha turisztikai hasznosításkor a mai tűzvédelmi (és más) követelmények például menekülőlépcsőt írnak elő egy műemlék esetében, vajon akkor az megépíthető soha nem volt lenyűgöző román kori toronyként?


-    A pillanatnyi érdeket szolgáló turisztikai hasznosítás zászlajával takarózó „műemlékfejlesztés” nevében a pillanatnyi igények szolgálata ellehetetlenítheti egy későbbi kor mainál fejlettebb, vagy más szemléletű kutatását?


-    Szabad-e történelemtudatunk ápolására és fejlesztésére feltételezéseken alapuló helyreállításokat hívnunk, amikor a helyszín a gyanútlan, tájékozatlan szemlélőkben hitelesíti az ennek alapján hirdetett történelmet? Ez mennyiben más, mint a nagyvilágban sokfelé népszerű, de a tudósok által joggal elítélt megalapozatlan - őstörténet gyártás?

Hasonló kérdéseket még hosszasan lehetne sorolni. A műemlékvédelemnek és a műemlék helyreállítások elveinek és gyakorlatának is megvan a maga története. Mai szemléletünket és helyreállításainkat is át fogják értékelni – ahogy ezt mi is tesszük azoknak a helyreállításával, akiktől ezt a szakmát tanultuk és örököltük. Ma is mást ítélünk követendőnek, és a jövőben is más szempontok fognak érvényesülni. Ezért az eredeti műemléki érték bemutatásakor a mai hozzátétellel kapcsolatos visszafordíthatóság kérdése is felmerül.

Kétségtelen, hogy nagyon sok mai elvárásra nem tud mindenki által elfogadható választ adni a hajdan joggal elismert műemlék-helyreállítási gyakorlat. Ezekre biztos, hogy megoldást kell találnia, a legjobb gyakorlatokat közkinccsé kell tenni, mint ahogy ezt szolgálja az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottság másik két díja is!

Az évtizedekkel korábbi műemlék-helyreállítási gyakorlattal nehezen adható át a történeti értékhez kötődő szellemiség – de nem szabad szem elől téveszteni, hogy ez gyakorlat is változik: az örökség nem anyagi dimenziójának a fontossága napjainkra már a nemzetközi iránymutatásokban ugyanolyan súllyal szerepel, mint a fizikai értékek megőrzésének a kötelezettsége. Ezen a ponton a programalkotás, a funkció meghatározása is ugyanezeket a kérdéseket vetheti fel, de ma jobbára csak turisztikai (látogatószám) szempontok léteznek. Történeti értékeink egyedül hiteles tartalommal lennének megtölthetők. Mégis manapság úgy tűnik, mintha csak a szenzáció és a látványosság iránti igény mozgatná meg az embereket. Ez a mindenek feletti, csak egy irányba mozdító lendület nem kedvez az értékmegőrzés és a fejlesztés érdekeit egyaránt kielégítő „kötéltáncnak”. Egyetlen szempont túlhangsúlyozása a hosszútávra elérni szándékozott fenntarthatóság szempontjából is hátrányos. Valahogy úgy, ahogyan a gyermeknevelésben is: a túlszeretett gyermeken is előbb-utóbb visszaüt valami…

A vitában megjelenő, az ICOMOS-szal kapcsolatosan a személyeskedés vádját megfogalmazó észrevételekkel kapcsolatban szükségesnek látszik ismételten rögzíteni, hogy egy ilyen szakmai elhivatottságú szervezet nem személyekkel, és különösen nem azok, még kevésbé tevékenységük meg- vagy elítélésével foglalkozik. Mivel döntéseit csak szakmai szempontok vezérlik, egyáltalán nem biztos, hogy minden állásfoglalásában a nagy többség véleményét képviseli. Ilyen értelemben nem népszavazáson alapuló többségi véleményt alkot, hanem szakmai érvek mentén születnek állásfoglalásai, aminek alapja a sok évtized alatt kiforrott és folyamatosan alakuló nemzetközileg is elfogadott műemlékvédelmi elvek képviselete. Szakmai szervezetként nyitott minden szakember előtt, aki vállalja a részvételt ebben a munkában, ahol esetleges meggyőző érveivel még a nemzetközi közvélemény alakítására is lehetősége adódik.

Sokáig a műemléki értékeinkkel kapcsolatos felelőtlen tulajdonosi hozzáállás példaképe volt a Várkert Bazár. E műemlék gyalázatos állapota - mint jelenség - méltán adott okot a Citrom-díjra, amelyet meg is kapott. Legnagyobb örömünkre néhány évvel ezelőtt a Műemléki Világnap-i díjkiosztás végén egészen másként került ismét előtérbe ez a helyszín. Egy összetöpörödött, száraz citromot kapott vissza az ICOMOS MNB - a Várkert Bazár valóban minden elismerésre méltó helyreállítása után. Ennek lehet a legjobban örülni, és csak sok hasonló töpörödött citromot kívánhatunk magunknak és mindenkinek, aki joggal aggódik műemlékeinkért!

2017. május 3.

ICOMOS MAGYAR NEMZETI BIZOTTSÁG

ICOMOS MAGYAR NEMZETI BIZOTTSÁG EGYESÜLET
1113 Budapest, Daróczi út 1-3.
Levelezési cím:1113 Budapest, Daróczi út 3.
Tel/fax: 06 1 2254-966
Tel: 06 1 2254-965
E-mail:
© 2006-2015 ICOMOS - Impresszum

Impresszum infó

Kreatív weboldal készítés: Senswerk